"Brutális, mint a halál" - Slipknot

Az utóbbi két év legsikeresebb új metálzenekara, az Iowa állambeli Des Moines városából, "a semmi közepéből" való Slipknot: cím nélküli 1999-es album ukból mintegy hárommillió fogyott. Kilencen vannak (köztük három dobos, egy DJ és egy sampleres), 0-tól 8-ig számozzák magukat, testüket kezeslábas egyenruha, arcukat bizarr maszkok fedik a nyilvánosság elől, izgalmas dalszerkezeteikben a legdurvább indusztriál-death-metal váltakozik fülbemászóan dallamos refrénekkel, és még Roni Size is szereti a groove-jaikat. Június 2-i bécsi koncertjük előtt a zenekar frontembere nyilatkozott az est.hu-nak - maszk nélkül!

A Limp Bizkit-koncert után két nappal Bécs valami egészen mást kap, valamit, ami még egy Marilyn Manson-show -nál is bizarrabb. A Libro Music Hall körül már a Slipknot fellépése előtt öt órával fura öltözetű rajongók gyülekeznek, hátha megpillantják a titokzatos zenekart. Ahogy begördül a nagy turnébusz, a biztonsági emberek mindenkit elzavarnak látótávolságon kívülre, és közlik, ha bárkinél fényképezőgépet látnak, elkobozzák a filmet. Valaki még éppen annyit lát, hogy Joey Jordison, a félig vörösre festett hajú dobos (sorszám: 1, maszk: fehér)... alacsony ember. Délután 6-kor interjú, nem tudni előre, mely tagok érkeznek, örüljünk, hogy egyáltalán sajtóznak (amikor tavaly ősszel a világ legnagyobb példányszámú zenei hetilapja, a New Musical Express címlapot szentelt nekik, csupán a három ütőhangszeres nyilatkozott). Maszkok nélkül érkeznek majd, fotózni tilos, ha bárki megpróbálná, az interjúnak vége - közli a lemezcég helyi képviselője. Négy ember lépdel fölfelé a lépcsőn, nem tudni, melyikük kicsoda. Próba szerencse, kinézem magamnak azt, amelyik leginkább énekes lehetne egy normális - maszkok nélküli - zenekarban. Szemkontakt, köszönés kifejezetten neki, invitálás a terem legközelebbi sarka felé, ahol az Est-kontingens berendezkedett az interjúra. Elfogadja, elindul felénk. "Corey Taylor, lead singer" - mutatja be a négyes vele érkező másik tagja, akiről kiderül, hogy nem zenész, csak turnémenedzser. Coreyn kívül csupán egyetlen zenekari tag érkezett interjúra, a nagydarab, szakállas Shawn Crahan ütőhangszeres (sorszám: 6, maszk: bohóc), az osztrákok őt kapják. A negyedik fickó funkciója nem derül ki.

A Slipknot énekese, Corey Taylor (sorszám: 8, maszk: szürke bőr, rasztafonatokkal) normális amerikai srác, húszas évei végén, lelkes, jó kedélyű, nagydumás. Kötött sapkát visel, alóla fekete haj lóg ki, eredeti színéről vörösesbarna oldalszakáll árulkodik. Eleven kék szeme van. Körme sötétkékre festve, ujjain nagy gyűrűk, csuklóján tucatnyi karkötő és madzag, bal alkarján DOGMA, a jobbon TRUTH tetoválás, mindegyik mellett egy hiányos öltözetű nőszemély. ("Az IGAZSÁG az, ami szerint próbálok élni, a DOGMA pedig mindaz a szarság, ami ennek az útjába áll. Bármi, ami dogmatikus, az rossz, már csak azért is mert kibúvókat, kihátrálási lehetőségeket, menekülési útvonalakat kínál. Az igazság elől nem lehet menekülni, haver. Baszakodhatsz, amennyit akarsz, de nem. Sokszor úgy érzem magam, mintha beragadtam volna a kettő közé, ezért vannak rajtam.")

Amen-pólót visel, ami nem meglepő: a Slipknot is ugyanazzal a producerrel dolgozik, mint az Amen együttes, Ross Robinsonnal, akinek szakmai életrajzában a Sepultura Roots albuma ugyanúgy ott van, mint az első Korn- és Limp Bizkit-lemez vagy a legutóbbi At The Drive-In Vele készült az augusztusban megjelenő új Slipknot-album, az Iowa is, melyről már most "az év metálalbuma"-ként sustorog a szakma, s melyről négy bivalyerős szám (People = Shit, Disasterpiece, New Abortion, The Heretic Anthem) elhangzik az esti koncerten is, ahol a zenészek negyedszázados kómából megöregedve felébredő, megvadult óvodásokként tombolnak, verik (vagy másszák meg) a tucatnyi óriás dobot, brutalizálják hangszereiket és ugrálnak a közönség közé, miközben Corey a hörögve ordítás és az igazi énekdallamok között ingázik, emberek ezreit guggoltatja és ugráltatja, vagy éppen lemezcégét szapulja.

- Mesélnél a Ross Robinsonnal közös munkáról és konkrétan az új albumról?

- Sokkal sötétebb album lesz, mint az előző. Mikor összejöttünk Ross-szal, hogy csináljunk némi preprodukciós munkát a második albumhoz, az kellett, hogy ideálisan összehangolódjunk, hangulatilag és szándékainkat tekintve. Sok külső ember próbál minket lökdösni a rádió felé vagy a kurva MTV, meg efféle szarságok felé, de mi azt mondjuk: "Picsába ezzel, ez baromság, nem fogjuk megtenni!", és Ross teljesen egyetért velünk, ennél jobban már nem is érthetnénk egyet. Sokkal sötétebb irányba mentünk, sokkal keményebb irányba, mélyebbre. A szövegeket illetően igazán mélyre mentem, olyan dolgok felé, amikről nem szeretnék beszélni, ha rajtam múlik. Tudtam, hogy a szövegeknek tükrözniük kell azt a zenét, amit csinálunk, bele kellett másznom egy csomó dologba, amiről nem szeretek beszélni. De ez a legjobb dolog, aminek eddig részese voltam, és nagyon büszke vagyok rá. Nem akarok túl sokat elárulni előre, mert azt akarom, hogy hallgassátok majd meg, de baszottul félelmetes. Le se szarom, ki mit mondott. Ha senki nem veszi meg ezt a lemezt, én biztos veszek belőle három példányt. Ennyit mondhatok.

- Ross produceri jelenléte mennyiben módosítja a Slipknot hangzását a stúdióban?

- A hangzás már ott van, ő csak megpróbálja kihúzni belőlünk. Rossnak néha le kell ülnie egy-egy zenekarral, hogy kreáljon köréjük valamit. Nálunk azonban csak annyit kell tennie, hogy lenyomja az indítógombot, a felvételt, aztán bumm! Segít nekünk előhozni a vibe-ot, ami nehéz, hogyha ott ülsz egy pincében Des Moines-ben, Iowa államban, odakinn esik a hó, és rohadtul gyűlölöd az életet. Mikor elmegyünk a stúdióba, ott Ross azt mondja: "Emlékezzetek az összes szarra! Emlékezzetek a pincére! Emlékezzetek a hóesésre! Arra, hogy próbáltok hazaérni, de szart se láttok, és majd megőrültök, hogy nem tudjátok fizetni a lakbért, és kiborultok..." És aztán azt mondja: "Csináljátok!". Mi meg: "Oké, a picsába, oké, ha így akarod!" Szóval ő csak kihozza belőlünk a dolgot. Nagyszerű érzés, ha képes vagy elveszteni minden kontrollt, mindent, és csak nekimenni a dolognak... Ross az egyik legklasszabb fickó, akit ismerek.

- Hallgatod azokat a dolgokat, amiket más zenekarokkal csinált, olyanokkal, mint az At The Drive-In vagy az Amen?

- Imádom az At The Drive-Int. Az Amen meg, hát azok a testvéreink, haver! Óriási Amen-rajongó vagyok. A legklasszabb a dologban, hogy jó barátságban is vagyok velük. Klassz, ha a kedvenc zenekarod tagjai a legjobb barátaid. Együtt lógsz velük, nézed őket koncerten, másnap részegen látod őket, nagyon jó... Az At The Drive-In igazán jó zenekar. De nagy rajongója voltam az első Korn-albumnak is, mint mindenki: annyira más volt, megtette azt a lépést, meglépte azt a szintet, amit a Faith No More nem. Nagyon benne volt az a vibe.... Limp Bizkit? (a szájával fingik egyet)... Viszont ott van a Roots, az egy gyönyörű album! Ó istenem, egész nap tudnám hallgatni, és csak üvöltenék, űűűűűűűű!! (hangosan hörög). Igen, Rossnak van érzéke a dolgokhoz, amikhez hozzányúl... Szeret az emberekkel egyenként leülni, és beszélgetni arról, hogy honnan jön ez az egész, mi az a pont, ahol éppen vagy. Nagyszerű érzés részese lenni egy ilyen tradíciónak.

- A dalszerzői metódusotok változott a két album között?

- Tudnod kell, hogy minden dal, ami az első lemezre került, már rég meg volt írva. Játszottuk őket már három-négy kurva éve, és már kivertük belőlük a szart is. Deformálódtak egy kicsit, de mire a stúdióba értünk, csak annyi munka volt velük, hogy "na rendben, bumm-bumm-bu-bu-bu-bumm, kész!" Ennél az új albumnál viszont az volt, hogy bementünk, és alkotni kellett újra, amit már egy ideje nem csináltunk. Leültünk, és számokat írtunk. Jött az a sok ötlet a semmiből: "Igen, ez az, ez jó, csináld kétszer, és itt rghhhhh" (üvölt). Olyan jó érzés, ha tudunk alkotni megint, főleg hogyha előtte két évig úton voltunk, és a szart is kivertük magunkból. Az alkotás az egyetlen dolog, ami tisztának maradt meg, az egyetlen dolog, amibe beleadhatod magad, és jól érzed magad tőle. Néha, amikor színpadra mész, fáj a tested, azt hiszed, nem bírod megcsinálni, de csak kimész, és adsz egy remek koncertet, és úgy érzed "ó istenem, nem is tudom, hogy a pokolban voltam rá képes!" De amikor ott vagy a pincében, kifacsarod magad, és a lelked minden egyes darabját belerakod, haver - az az utolsó igazi varázslat.

- A Slipknot ritmusszekciója félelmetes: a zenekar mintegy fele oda tartozik. Ez alapötlet volt nálatok?

- Abszolút. Tudnod kell, hogy én csak később csatlakoztam a zenekarhoz, de ott voltam a legeslegelső Slipknot-koncerten, mikor még az eredeti énekes volt benne, és emlékszem, ahogy néztem őket, és azt gondoltam magamban: "A picsába is, én ennek a zenekarnak leszek az énekese, nem lehet másképpen!"

- Mikor volt ez?

- 1995-ben. Ott ültem a legjobb barátommal, Dannyvel. A nagyszerű dolog az volt, hogy annyira szimmetrikus volt: a két ütőhangszeres oldalt, középen meg az énekes, aki maga is ütött valamit, miközben énekelt. Brutális volt, mint a pokol. Meg ugye ott volt Joey (a dobos) is középen, és mindannak, ami az oldalakon volt, ő volt a középpontja. Nagyszerű volt, egy óriási, sodró erejű, törzsi érzést sugárzott, amihez fogatót még soha nem láttál Des Moines-ban. Azt gondoltam: "A picsába, itt voltam az elejétől kezdve!" Ez a brutális, hömpölygő, elátkozott fíling, majdnem olyan - noha nem akarom hozzájuk hasonlítani magunkat -, ahogy a Black Sabbath kezdte a saját dolgait, azt a lepusztult, lerohadt, betépett halálrockot. Nagyszerű volt a része lenni ennek.

- Mikor lettél tag?

- 1997-ben léptem be a zenekarba. Ültem a pornóboltomban... Ne röhögj, három és fél évig dolgoztam ott, de az egy másik történet... Szóval ott ültem hajnali háromkor, és besétál négy fickó a Slipknotból. Megörültem nekik, hej, mert sosem jártunk össze. Ugyanazon a színtéren voltunk, megjártunk mindenféle zenekart. Én a város második legjobb zenekarában voltam, Stone Sour volt a neve, melodikusabb volt, mint a Slipknot akkoriban. Voltak közös koncertjeink, igazi rivalizálás ment köztünk... Szóval ott ülök, valami dalszöveget írtam éppen. Beléptek, de még csak nem is jöttek oda hozzám, az ajtóból intettek, és nézelődni kezdtek a boltban, nézték a pornókínálatot, én meg csak ott ülök, és nem értem, mi a faszt csinálnak ezek. Mire ők: "Figyelj, azt akarjuk, hogy szállj be hozzánk! Egy új szintre akarunk lépni a zenekarral, és akárhogy is, de úgy gondoljuk te vagy a legjobb énekes a városban, szóval gyere és csináljuk!" Én meg: "Hadd gondolkozzam rajta... (hirtelen elordítja magát) IGEEN!! Ó ISTENEM, IGEN!!" Hát innen indult a dolog. Az első dal, amit együtt írtunk zenekarként, a Spit It Out volt, és azóta pörgünk.

- A bemutatkozó albumotok már egy teljes fegyverzetben előlépő zenekart mutatott. Mesélj a megelőző évekről! Hogyan értétek el ezt a letaglózó hangzást?

- Amikor a Slipknot először előbújt, Des Moines-ben - az én zenekarom kívül - az összes többi banda kibaszott alternatív zenekar volt, akár jók, akár rosszak. Cipőbámulósak. Játszották az akusztikus "ezt szeretem, azt szeretem, nem találom a söröm" típusú szarukat, mi meg azt mondtuk (röhögve): "Menjetek már a picsába!" A Slipknot, főleg amikor én csatlakoztam, vissza akarta tenni a metált a színtérre. Miután elkezdtük csinálni, egy csomó metálzenekar kezdett előbújni, előjöttek a pincéből, és elkezdték nyomni a rockot. Jó érzés volt látni a hatásunkat, tudni, hogy mi voltunk az elsők, akik elég tökösek voltunk hozzá, hogy csináljuk. Próba szerencse alapon, a saját kárunkon tanulva próbáltuk elérni a célunkat, folyton toltuk előre a dolgot, folyton próbáltunk annyira brutálisak lenni, amennyire lehetséges, annyira őrültnek lenni, amennyire lehetséges, annyira kreatívnak lenni. A hangzásunk annyira eklektikus, de közben van egy nagyon jó metál mag benne a közepén, brutális mint a halál, lefejeled tőle magad! Ez a lényege... Ami a hangzásunkat illeti, már rögtön azzal a hangzással kezdtünk. Ha a korai dolgainkat hallod, azok még őrültebbek. Van például a Bitchslap / Do Nothing című szám a Mate. Feed. Kill. Repeat-en, ami az a demó volt, amit a Slipknot még az eredeti énekesével csinált - az teljesen eszement cucc. Brutális grindcore death metáltól a diszkóig, mindenféle kurva bizarr dolog van benne, annyira cool. Ez ott volt a kezdettől, és csak nőtt azóta.

- A maszkokat ki találta ki?

- Ez valami olyasmi volt, amit mindenki egyénenként talált ki. A Bohóc egyszer a maszkjában jött le a pincébe próbálni, és tulajdonképpen ez adta az ötletet a zenekarnak, hogy ebbe az irányba menjen. Mire én csatlakoztam, ez már stabilan a része volt a zenekar ideológiájának, és már nem volt mit tenni, de én nem is akartam rajta változtatni, azt gondoltam, rohadtul cool. Annyi érzelmet ölök az éneklésembe, hogy néha már fáj, és nem akarom, hogy ez látszódjon, szóval próbáltam úgy megcsinálni a maszkomat, hogy mentes legyen minden emberi érzelemtől, amennyire csak lehetséges. Nem akartam semmi emberi vonást, mert azt akartam, hogy az csak az éneklésben jöjjön elő. De én csak a sajátom maszkomról beszélhetek, nem tudom, a többiek miért csinálták a sajátjukat.

- Mindenki saját maga választotta a maszkja stílusát?

- Igen, mindenkinek megvolt az elképzelése, hogy mit akar csinálni, már kezdetben.

- Milyen inspiráció van a dalok mögött? Te vagy a fő szövegíró, ugye?

- Igen. Természetesen használom mások ötleteit is, de a szövegeknek kábé 98%-ával én állok elő. Joey és én csináltunk egy számot közösen az új lemezre, ő írta az első verzét és a refrén felét, én a többit, Heretic Song a címe, és már játsszuk a koncerteken. A Gently című számban - ami egy régebbi dalunk volt, de most újra felvettük - Shawn, a Bohóc írta a szöveget, nagyon ihletett dal. A többi szöveg mind az enyém... Nem akarok túl sokat elárulni róluk, nem szeretem megmagyarázni, miről szólnak a dalaink. A kölykök azt szűrik le ezekből a dalokból, amit éreznek belőle. Ha úgy éreznék, hogy rosszul vették le a dal mondanivalóját, még azt gondolhatnák, valamit baj van velük. Szeretem a szövegeimet nyitva hagyni az interpretációra. Én tudom, hogy miről szólnak a dalaim, és ez minden, amit tudnom kell.

- Mikor jön ki új album?

- Még a nyáron. Néhányszor el kellett csúsztatni a megjelenését, mert harcoltunk a lemezkiadóval, hogy érvényesítsük az elképzelésünket. Még csak nem is a keverésről volt szó, hanem a borítóról! Valami igazán különlegeset akartunk, mire ők: (komoly, mély hangon) "Hát, bla-bla-bla, költségmegtérülés, pénz, bla-bla-bla, és ne gondoljátok, hogy..." Mire én: "Fogd be a kurva szádat, kezdesz csöpögni!" Szóval, ha minden jól megy, augusztus 7-én jelenik meg Amerikában. Hogy Európában pontosan mikor jön ki, abban nem vagyok biztos, de remélhetőleg nem sokkal az amerikai megjelenés után. 13 dal lesz rajta, és van egy számunk pluszba, ami a Rollerball filmzenelemezen lesz rajta, annak az a címe, hogy I Am Hated.

- Melyek a kedvenc lemezeid mostanában?

- Ó, Jézus! Tudod mit, lehet, hogy gennyesen fog hangzani, de tetszik a Gorillaz-album! Csűrcsavaros, imádom. Majdnem olyan, mintha egy experimentális zenekar megpróbálna rádióbarát lemezt csinálni, de közben megmarad önmagának. Azt szoktam hallgatni, meg a We Have Come For Your Parents albumot az Amentől, nagyszerű lemez. Az első öt Black Sabbath-albumot is próbálom annyit hallgatni, amennyit csak lehet. Mit is még? Sokfélét hallgatok. Sok bizarr dolgot, Frank Zappát, sok kabarélemezt, ilyesmiket.

- Melyik Zappa-lemez a kedvenced?

- Most felvághatnék, és azt mondhatnám, hogy a Hot Rats, de inkább azt kell mondanom, hogy a Sheik Yerbouti. Az a legviccesebb cucc, amit valaha hallottam! Ha egyszer belemászol, örök életedre rajongója leszel.

- Ritka az amerikai zenészek között, akiben ennyi az irónia.

- Úgy van, mindenki csak bla-bla-bla, Zappa meg nekirontott az egésznek, leszart mindent. Örülök, hogy ott volt a PMRC dolognál a nyolcvanas években (a washingtoni politikusfeleségek alapította Parent's Music Resource Center a "kártékony zenéktől" akarta megvédeni Amerika ifjúságát, s cenzúrázási törekvéseik legnagyobb ellenfele Frank Zappa lett, akit még szenátusi kihallgatásra is beidéztek - a szerk.). Rettenetesen intelligens ember volt, és nem fogadta el a baromságokat senkitől.

- Mit szólsz, ha látod magad az utcán, az újságok címlapján?

- Már úgy érted a maszkomat?

- Ja igen, bocs, a maszkodat.

- Na látod, ez benne a klassz! Egyáltalán nem érzem magam híresnek! Mivel mindenhol csak a maszkomat látom, nem magamat. Ha egyszer meglátnám magam egy magazin címlapján, beparáznék: "Jézus Krisztus, hogy nézek ki!" Valószínűleg eszemet veszteném. Amikor a maszkos fotóimat először láttam, bizarr, fura volt, aztán később, idővel... (csettint) már egész rokonszenves lett.

- Magyarországi koncertre gondoltatok már?

- Nagyon szeretnénk. Talán majd legközelebb, amikor erre járunk, megpróbáljuk. Ez a bécsi most csak egy pótelőadás, egy korábbi elmaradt koncert helyett, amit családi okok miatt kellett lemondanunk. De a következő alkalommal olyan helyekre is szeretnénk elmenni, mint Magyarország, esetleg Jugoszlávia vagy Lengyelország. Minden helyre szeretnék ellátogatni, amit még nem volt alkalmam látni. Szeretnék menni Dél-Amerikába is, még ott sem jártunk... Görögországba, Egyiptomba... A piramisok tövében játszani! Slipknot a kibaszott piramisoknál! Az emberek nem értenék, mi a fasz folyik! (röhög) Csak arra sétálnának, és... (selypítő idegenvezetőként kezd beszélni) "Ott látható a Nagy Piramis, az ott Szfinx... és az meg ott Corey, ahogy éppen lehányja magát!" Az tényleg gyönyörű látvány lenne, a Bohóc meg szart hajigálna az emberekre! Félelmetes lenne!