A kiírt kilenc órára már jócskán megduzzadt a szemlélő tömeg. Szerencsére a Slipknot mindenkinek hagyott időt az elhelyezkedésre, hiszen a majd negyedórás intro áradat alatt (elsőként a Circle csendült fel az új lemezről) még rengetegen futottak be. Már amennyire futni lehetett, ugyanis a keverő toronyig a csúcsidőben közlekedő 7-es buszra emlékeztető szardínia halmazállapot volt jellemző.
Aztán az első lemezt is nyitó felvezető és (sic) megadta a koncert alaphangulatát. Megszólalás kapcsán tömjénző jelzők sokaságát lehetne papírra vetni, mindenesetre nagyon meglepő volt számomra, hogy számos helyen ezt a pontot kifogásolták. Az az igazság, hogy ennyire tökéletes gitár és dobhangzást magyar színpadon nem igazán hallottunk, még a tavalyi Szigeten Slayertől sem. Ez, azt hiszem mindent elárul. Másodikként a The Blister Exists dübörgött, ennek kapcsán megjegyezném, hogy az új dalok élőben igazi húsdarálók. Amit pedig a dobos kiállásban a három ütős bemutatott összeszokottságból és ritmusérzékből, az páratlan. Korábban azért volt bennem némi félsz és tartás a Slipknottól, mert egyszerűen megvalósíthatatlannak tartottam a három ütős együttes alkalmazását. Erre alaposan rácáfoltak később a Three Nil-el. Sőt, bármennyire is soknak tűnik a kilenc fős felállás, ez a csapat jelenleg makulátlan gépezetként hengerel – függetlenül attól, hány ember áll melléjük vagy fordít nekik hátat. Apropó, hány ember szereti őket. A 2004-es Sportsziget azzal a tanulsággal szolgálhat, hogy Magyarországon a kompromisszummentes zenékre igenis van igény, mégha az ingyen belépés sokat dobott is a tömegen. Az amerikai srácokat láthatóan spannolta a közönség, ennek később hangot is adott Corey. Úgy látszik, a sebtében adott tízperces magyar nyelvlecke megtette jótékony hatását. A másfél órás koncert ennek megfelelő hangulatban zajlott. Egyetlen dolog árnyékolta be a bulit, de erről nem a zenekar tehetett. Sajnos sokan nem törődtek a mellettük állóval, meglepő volt látni, hány embert hagytak ott a földön vagy tapostak meg. Azért erre mindenképp figyelni kéne a jövőben. Lehet, hogy ez a tapasztalat mondatja velem, de egy klubban sokkal szívesebben nézném meg ugyanezt a felhozatalt (persze a „meglepetésbandát” kivéve).
Míg a koncertprogram eleje egyértelműen a hármas korongról szólt, addig közepe az Iowa zúzdáira támaszkodott (The Heretic Anthem). Az az igazság, hogy hiába a vég nélküli zúzás, ezek a masszív monstrumok élőben nem működnek igazán – egyszerűen elmennek az ember mellett, mint a gyorsvonat. Azonban a Slipknot ezen az estén egyszerűen képtelen volt tévedni. Minden bejött nekik, a legutolsó ütésig. Ennek köszönhetően megnyertük a „craziest audience in the world” versenyt is, csak hát ugye azt a felugrást kellett volna érteni angolul. Szerencsére a Spit It Out kiállásos részét megduplázták a srácok megadva az esélyét a javításnak. Nem éltünk vele, vagy legalábbis nem mindenki. Ez a közös tornagyakorlat ennek ellenére kiválóan illeszkedett bele a sport programba és a Slipknot sokkoló műsorába is, ami a People=Shit és az örökös sláger Surfacing kettőssel feltette az i-re a pontot.